Talpraesettségre
Arra számítottam, hogy a teste a pocsolya mellé csapódik. Bele a betonba. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. A macskák majdnem mindig talpra esnek. Korrekciós reflexnek hívják. Otthon számtalanszor láttam, ahogy a házba besurrant macskák felmásztak a szekrények tetejére, fent sertepertéltek egy darabig, majd figyelmetlenségből vagy szándékosan levertek egy-egy tárgyat. Néha maguk is utánuk estek. Olyankor mindig a talpukra. Ahogy az udvaron is rengetegszer láttam hasonló eséseket az ereszcsatorna legmagasabb pontjáról vagy a cseréptetőkről. Már-már elegánsan huppannak a talajra. Különleges képessége van a macskáknak, esés közben képesek a testüket addig forgatni, míg végül ideális testhelyzetbe kerülnek a balesetmentes landoláshoz. De sosem láttam, ahogy több emelet magasból zuhannak.
Kisgyerekként előfordult, hogy Budapesten jártunk. Apánk is errefelé lakott később, úgy tudtuk, de sosem hozzá hoztak, igazából fogalmunk sem volt a testvéremmel, hogy merre lakik. A húgommal együtt jöttünk az anyánk vagy a nagybátyánk kíséretében gyereknapra a Városligetbe, vagy valamelyikünk születésnapjára a vidámparkba. Egyszer még a cirkuszba is elvittek. Mekkora élmény is volt az nekünk, falusi lányoknak. Ritka alkalmak az idősebb szomszéd gyerekektől megörökölt, az évek alatt lepattogzott festéktől szálkás felszínűvé váló szánkók, az anyánk által elnyűtt konyhai rongyokból varrt babaruhák és a nagybátyánk által barkácsolt fajátékok szüntelenül poros univerzumában. Ahol az anyagi és más komoly, felnőttes gondokkal nem minket terheltek, nem kötötték az orrunkra őket. Egy sűrűn szőtt függöny választott el minket tőlük. Nicht vor den Kindern! Amikor ez a mondat elhangzott, tudtuk, hogy nem ránk tartozik, ezért annál inkább be akartunk lopózni a beszélgetésbe. Idővel már egész mondatokat kivettünk az idegen nyelven folyó, gyakran heves vitákból.
A sok sűrű titok fellegében és a mindennapokat behálózó szegénységben, ha ritkán is, de felfénylett egy másik világ ígérete. Ahogy ezen a napon is, amikor az ünneplőmet magamra öltve igyekeztem az új iskolámba. Faluban felnőve macskát belvárosi ház erkélyéről leesni nem láttam egészen mostanáig. Kezemből a beiratkozáshoz szükséges papírok ki is csúsztak azonnal, meg is ijedtem egy pillanatra. Csak össze ne piszkolódjon, hát mit szólna hozzá a tanárnő. Gyorsan összeszedtem a járdán széthullott lapokat, és mielőtt még továbbálltam volna a trolimegálló irányába, felnéztem. Látni szerettem volna, honnan esett le a macska, melyik kovácsoltvasból készült korlát mögül zuhant ki. Tikkasztó augusztusi nap volt, az autók pöfögése és nem szűnő dudálása csak úgy zúgott bele a belvárosi délutánba. Addigra a macska továbbállt.
Hasonló meleg van ma is, felhőmentes égen szállnak fel és le a gépek. Már a vastag műanyag szemüvegem keretezi a látványt, és néhány év választ el a hatodik kerületi szmogos utca emlékétől, kezemben most űrlapok helyett az unokahúgom kis párnás keze pihen. Szállnak a gépek szinte percenként. Csak mosolygok, ahogy látom, mennyire elvarázsolják Adélt. Sok éven át vártam a virgonc, de mindig tanulékony unokahúgomra.
Persze lehetett volna az én kislányom is, de végül nem így alakult. Így viszont kihasználtam minden lehetőséget, amikor velük lehettem. Megszorítja a kezemet az első ismeretlen süvítésre. Még sosem járt repülőtéren. Rámosolygok, ezért jöttünk, látod, milyen érdekes ez, óriási gépmadarak. Ezek hagyják maguk után a hosszú fehér csíkokat az égen. A hangárban lézengő látogatók, a búcsúzók és az ott dolgozók sietsége különös ritmust ad a repülőtérnek. Néhány perc múlva már az emeleten, egy széles oszlop mögül figyelem Adélt, ahogy próbálkozik a feladat megoldásával. Mi lenne, ha most elvesznél? Játsszuk azt, hogy elvesztettük egymást ebben a sokaságban, és meg kell találnod engem. Azt kell elérnie, hogy a hangosbemondóban elhangozzon a neve, és hogy engem keres. Sashalmi Adél várja a nagynénjét az érkezési oldalon a hármas pultnál. Egyszerre rágom tövig a körmeimet izgalmamban, miközben persze megnyugtat, ahogy az oszlop mögül figyelem a lépteit. Fogalma sincs, merre kell mennie, kitől kéne segítséget kérnie, mégis határozott léptekkel halad a tömegben. Kezében büszkén tartja a Skála műanyag szatyrot, amihez minden percben ragaszkodik, és amit nem volt hajlandó a lakásban hagyni még fél napra sem. Egy Barbie és egy Ken figurát rejtett el benne, igazi kincsek a késő nyolcvanas években, tegnap hozta neki az apja az NSZK-ból. Nem toporog, nem forgolódik, csak megy előre, két copfba kötött haja lebeg a válla felett, ahogy ugrándozva lépked. Fülbántó sercegés, szinte gépi hangon mondják be, hogy keres engem, napi rutin ez a mondat, csupán a neveket kell felcserélni. Túlságosan távol van már tőlem Adél ahhoz, hogy lássam a mimikáját, mégis biztos vagyok benne, hogy ugyanaz a cinkos mosoly rajzolódik ki az arcunkon.
Tökéletes párost alkottunk. Én, akit a felnőttek komolyan vettek, szokatlan helyzetekbe vihettem bele a kettősünket, ő pedig a mindig tettrekész bűntárs, a vagány, bátor óvodás lány.
Később szokásunkká vált luxusszállodákba járni nézelődni, időt tölteni, de olykor csak a mosdóba igyekeztünk. Mennyivel izgalmasabb volt egy hotel mosdóját használni, mint egy kávézóba vagy étterembe beülni és rendelni. Jó napot kívánok, Baranyi Istvánnal beszéltem meg egy tárgyalást 11-re, itt van már? Mindig működött. Nem, asszonyom, még nem érkezett meg. De addig is foglaljanak helyet. Szólok Önöknek, amint megérkezett az úr. Helyet foglaltunk, de még hogy. Adél elterült a kanapén, elővette az éppen nála lévő játékot vagy csak úgy lóbálta a lábát, és azt figyelte árgus szemekkel, én pedig felcsaptam az egyik asztalra helyezett napilapot, és olvasást mímeltem. Néha összeért a tekintetünk, és egymásra mosolyogtunk, kettőnk titka volt ez az ártatlan hazugság. Hiszen nem vártunk mi senkire, főleg nem a férjemre, akinek a nevét rendre bemondtam a hotelek alkalmazottainak. Ennyi lódítás belefér, ezt tanítottam az unokahúgomnak, azért, hogy bejussunk a külvilág elől elzárt terekbe, hogy kikerüljük a zavaró, okvetlenkedő kérdéseket. Némi üldögélés után a megbeszélésre érkezett komoly felnőtt nő és a vele lévő gyerek türelmetlenségét mászkálással vezette le. Szétnéztünk a földszinten, Adél elvett egyet a kihelyezett cukorkákból, kipróbálta a bárpult magasított székeit, majd feljebb merészkedtünk. Ő dönthette el, hányadikra menjünk fel a lifttel. Mindig a legfelső emeletre akart feljutni. Ugyanazok a kihalt, de éjjel-nappal kivilágított, gyerekszemmel beláthatatlanul tekergő folyosók fogadtak az összes szinten. De egy kisgyereknek több sem kell a boldogsághoz.
Máskor elhúzódó várakozásokba csöppentünk. Ilyenkor Adél egyre hosszabb és hangosabb sóhajtásokkal, az üléspárna kapargatásával és a székem rugdosásával jelezte, hogy elege van. A bankban, az önkormányzatnál, a háziorvosi rendelőben, a nyugdíjfolyósítónál, a földhivatalban vagy a postán és a bíróságon: csupa felnőttes helyeken. Kezemben a sorszámmal határozottan ültem Adél mellett, és ha ő nem is, én láttam az ittlétünk értelmét, míg ő egy idő után makacsul ellenkezett. Felpattant a székről, és fel-alá járkált, miközben haragos pillantásokat vetett rám. Baranyi Istvánné, az ötös ablaknál várják magát. Végre szólítottak és mehetünk. Nem érkezett meg az ingatlan bejegyzéséről a hivatalos levél, tudna-e segíteni. Kérem, a személyi igazolványom lejárt, ezt szeretném ma elintézni. Volna egy kis probléma a folyószámlámmal. Nem, ez nem várhat tovább, hónapok óta húzódik ez az ügy, azonnal intézkedjen, kérem. Akkor beszélnék a felettesével. Kínosan érezte magát, ciki vagyok, azt gondolta, felnőttként sokszor a szememre is vetette, hogy játszótér helyett intézkedni vittem. Mégsem volt ebben semmi düh már, ilyenkor mindig kedves nosztalgikus nevetésben törtünk ki együtt. Dehát az értesítőn az áll, hogy tegnapelőtt próbálták meg a csomagot kézbesíteni, és hogy tíz napunk van az átvételére. Hogy lehet, hogy mégsem találja a küldemények között? Ez egy fontos csomag, már jó ideje várok rá, kérem, nézze meg még egyszer a listában. Elveszett? Akkor panaszt tennék. Kérem, hozza a vásárlók könyvét. Reklamáció. Szerettem volna, ha tudja, hogy a saját ügyeinkért mindig érdemes kiállnunk. Doktornő, végre utolértem. Tudna nekem tájékoztatást adni a nagynéném legutóbbi vizsgálatáról? Már alig van erőm mosolyogni, pedig büszke vagyok rá, nem hagyta magát, kijárta az utat az ügyeletes orvosig, hogy a két napja ígérgetett vizsgálati eredményeket megkapja. Sajnos az állapota már nem javul, sőt. A következő mondatokat már nem hallom, az orvos diszkréten kihívja Adélt a kórteremből. Nem, ez nem szemtelenség, ahogy sokan mondták nekem, és amit biztos ő is gyakran megkap. Rákérdezni, vitázni, az autoritást megkérdőjelezni. Azért mégiscsak elmosolyodom. Aztán még visszajön hozzám, iszom két kortyot, ő pedig távozik. Nem akarom, hogy a többi beteg észrevegye a szomorúságot az arcomon, hogy feltűnjön nekik a szememben gyűrűző könnycsepp, ezért az ágyam mellett lévő ablak felé fordulok. Mintha valamilyen tárgy zuhant volna le, talán leejtettek valamit a felettünk lévő emeletről. Esik lefelé, mint a macska a Lövölde téren. Ha lehunyom a szemem, látom is magam előtt, a talpára esik.
Borító: Unsplash
